Kattints a képre!!

A hétvégi, Túristvándi–Tyukod megye hármas mérkőzésen történtek, a játékvezető megütésének apropóján – a modern idők szellemében – ragadt klaviatúrát Siska Attila, a Vaja edzője.

– Szomorú vagyok, mert nagyon rossz irányba megyünk – kezdte gondolatmenetét Siska Attila. – Az utóbbi években egyre többször tapasztalom, hogy indokolatlanul erős indulatok szabadulnak el az amatőr futballmérkőzéseken. Gyakran olyan érzésem van, mintha a csapatok „élet-halál” kérdést csinálnának egy mérkőzésből. És úgy is viselkednek: ellenségesen, durván, sportszerűtlenül. Mintha elfelejtettük volna, hogy tulajdonképpen miről is szól a foci? Elfelejtettük, hogy az a természetes, ha a jobban játszó csapat nyer. Elfelejtettük, hogy a kudarc csupán pillanatnyi, mert a következő héten lehet javítani Elfelejtettük, hogy hétfőn minden játékos munkába indul.

Az egzisztencia is veszélybe kerülhet

Egy-egy súlyos sérülés nem csupán táppénzt jelent, de rosszabb esetben az egzisztenciája is veszélybe kerülhet. Ha a játékosok és a vezetők nem tudnak uralkodni magukon, akkor a közönség is felhatalmazva érzi magát arra, hogy az ellenfelet ellenségnek tekintse. Ez a légkör pedig mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy felszabadult, élvezetes játékot láthassunk. Tudom, a focimeccsek közönsége nem az Operaházban szocializálódik, de mindenkinek van felelőssége abban, hogyan hatunk egymásra a viselkedésünkkel. Régi igazság, hogy a játékvezető a pálya tartozéka.

Ha létezne kölcsönös tisztelet…

Manapság kevés a játékvezető, ezért sok mérkőzést kell vezetniük egy-egy hétvégén. Elkerülhetetlen, hogy ne hibázzanak olykor. Ilyenkor érthető a szenvedélyes reklamálás és méltatlankodás, de a „bűne” mégsem akkora, mintha anyagyilkosságot követett volna el. Tehát a reakciók sem lehetnek szélsőségesek. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen: láthatja másképpen az adott szituációt, mint az érintett játékos. Ha létezne kölcsönös tisztelet, akkor az alsóbb osztályokban nem várnánk a játékosoktól Ronaldo-szintű megoldásokat, az edzőktől Klopp-féle taktikai húzásokat és a játékvezetőket sem Puhl Sándorhoz mérnénk. Ma az a szokás, hogy a csapatok kivonulása előtt a játékvezető elmondja, hogy sportszerű játékot vár el, ne reklamáljanak, stb., stb… Ez alatt a játékosok többsége a cipőjét igazgatja és senki nem figyel. Amolyan megszokott hókuszpókusznak tartják.

„Lehet, hogy naiv vagyok”

E szokás helyett nekem lenne egy javaslatom. Minden mérkőzés előtt, a kivonuláskor a két csapat játékosai álljanak fel a kezdőkörben. A játékvezető közölje velük, hogy csak a játékkal foglalkozzanak, ő egyforma feltételeket fog biztosítani a mérkőzésen mindkét csapatnak. Ha nem értenek egyet valamelyik ítéletével, akkor fogadják el, hogy ő így látta. A csapatkapitányok pedig a saját szavaikkal, röviden mondják el a következőket: „A sportszerű játékra törekszünk. Elfogadjuk a játékvezető ítéleteit. Ha szükséges, akkor a saját csapattársunkat is rendre utasítjuk. Garantáljuk a játékvezetők testi épségét.” Lehet, hogy naiv vagyok és sokan kinevetnek ezért a javaslatért. De valamit tenni kell az agresszió ellen és valamikor el kell kezdeni! Ha úgy, hogy visszamegyünk a „dedóba”, akkor úgy… És ki más kezdhetné el, mint mi: edzők és játékosok? Hogy valóban játékot lássunk a pályán, ne pedig csupán küzdést és „feszülést”.