Kattints a képre!!

A legkeletibb régió futballközege minden tekintetben szolgál különlegességekkel. Az például alighanem párját ritkító, hogy a megyei közgyűlés alelnöke, jelesül Baracsi Endre a közelmúltig aktívan szerepet vállalt, de nem ám díszpintkényt üldögél babárjain a beregdaróci vezetőség tagjaként – korábban a megyei másodosztályú egyesület edzőjeként a frontvonalban „harcolt”.

Baracsi Endre nem csupán beszél a futballról, amikor teheti, aktívan” műveli Fotó: magánarchívum

– Hogyan is kezdődött? –  mármint a fociszeretet, ennek történetét taglalta Baracsi Endre, a másodosztály Kelet-Magyarország csoportban szereplő daróci csapat trénere. – Nem egyszerű erre a kérdésre válaszolni. Arra pedig talán még nehezebb, hogy mikor. Egy dolog biztos. Az, hogy valamikor, valahol sikerült megfertőződni a foci szeretetével, a játék iránti rajongással, amiből kigyógyulni teljesen lehetetlen. Az orvostudomány évezredek múltán sem lesz képes ennek az ellenszerét megtalálni.

Kibelezett varrókosár

–  Kicsi gyerekként is látszottak az első tünetek, hiszen amikor még nem is igazán voltam tisztában magával a focival, viszont már akkor is nagy buzgósággal és kimagasló hatékonysággal beleztem ki édesanyám varrókosarát a különböző méretű gombokért kutatva. Voltak különösen jó gombok, amelyekkel remekül lehetett lőni, és passzolni – természetesen ők lettek később a magyarok – ezekért rendszeresen kikaptam, mivel így nem jutott párnára, ingre, kabátra. De nem igazán riasztott el a büntetés ezen formája sohasem. Aztán jött a rúgós foci, és természetesen rúgtuk a bőrt a szabadban is. Bár labdából elég gyakran volt hiány, de azért valahogy mindig megoldottuk. Pattogott a foci utcán, udvaron – ahol hullott a vakolat elég gyakran – kaszálón, árokparton, egyszóval mindenütt, ahol csak lehetett, és ott is ahol nem. Hatalmas csoda volt az, amikor a szomszéd megengedte, hogy a telkén egy kis pályát alakítsunk ki magunknak. Így épült fel a beregdaróci Wembley, amely az első pár hónap után kapukkal is bővült, aztán még háló is került. Szentély volt ez a javából, ahol minden nap vérre menő csaták voltak. Csoda egy időszak volt…

Kisebb agyvérzés…

– De nemcsak kint, bent is ment továbbra is a játék. Bajnokságok zajlottak a szobában is. Hol zoknival, hol szivacslabdával. Szállt a por, puffogott a ház és jóanyám. Több spirálfüzet telt meg a lejátszott bajnokságok eredményeivel és játékosaival, ahol természetesen a legjobb csapata Magyarországnak és Beregdarócnak volt. Teljesen megfertőzött a futball. Olyannyira, hogy ha bármilyen meccs ment a tévében, akkor kisebb agyvérzésen estem át, ha valaki meg merte tenni azt a szentségtörést, hogy átment a tv előtt. Nos, innen egyenes út vezetett a Beregdaróc SE közösségébe, ahol eleinte ifistaként igyekeztem helytállni a mez adta felelőségért. Minden meccs egy ünnep volt, és nem csak a meccs. Minden, ami ehhez tartozott. A fű illata, amikor levágtuk. Összeverődtünk néhányan, mindenki hozott szerszámot, később fűnyírót és dolgoztunk, és boldogok voltunk, élveztük, hogy mi csináltuk meg a pályát. A mai napig él bennem ez az érzés, amelytől szinte elbódultunk.

Még mindig áll az ácsmester kapuja

– Még szinte ifistaként vettem át az ifjúsági csapat irányítását, akikkel több bajnokságot nyertünk, és mindig sikerült az évtizedek során ütőképes csapatot és baráti társaságot alkotni. Mert én tényleg alkotásnak fogtam fel. Nem válogattam az eszközökben. Ha kellett faragtam, ha kellett simogattam, mert csak a csapat volt a lényeges. A felnőttcsapat irányítása nagy büszkeséggel töltött el, amikor lehetőséget kaptam, és nagy lendülettel vágtam is bele. Nem volt probléma és konfliktusmentes soha, de mindig megérte. Voltak sikerek, voltak kudarcok, de a Beregdaróc csapat maradt. Eközben elkezdtük Beregdarócon a Márciusi Ifjak Emlékkupát, amelyet 21 éve rendszeresen megrendezünk, és az első évektől az a kapu szolgál, amit Bahur Béla helyi ácsmester készített el nekünk. Gyakran megyek le egyedül a pályára, amikor senki nincs ott, mert ez egy intim pillanat, egy különleges kapcsolat. Ha kell a vakondtúrást hordom le, ha kell felszedem a szemetet, vagy egyszerűen csak betaposom a kisebb-nagyobb lyukakat. Mert egyszerűen örömet okoz. Körbesétálok a színpadon, nagyokat szippantok a friss beregi levegőből, rátámaszkodok a korlátra, és boldog vagyok. Mert annyi csodás pillanat jut eszembe, annyi jó barát jön újra vissza, és mindezt a focinak köszönhetem.

Kattints a képre!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .