Közkívánatra folytatódó sorozatunk harmadik epizódjában Erdei Zoltán, a Nyírbátor negyvenkét éves, igazán harcedzett kulcsjátékosa vall a futballhoz kötődő élményeiről, érzéseiről.

Erdei Zoltán ritkán ült a kispadon pályafutása során, most viszont csak innen ábrándozhat a folytatásról Fotó: Imre Mónika

Imhol Erdei Zoltán, vagyis Cefa válaszai felvetéseinkre.

Az érzés, amikor kezdődik a felkészülés: – Számomra a felkészülés a bajnokságra mindig valami jónak, vagyis inkább valami jobbnak a kezdetét jelenti. Ilyenkor személy szerint mindig arra törekszem, hogy a hátam mögötti szezonra gondolva, a még jobbat hozzam ki magamból. Jó, néha elsunnyogtam az edzéseket, ezt azért megjegyzem halkan. De ami a koromat is illeti, nincs különbség hiszen a lelkesedésem a futball iránt ugyanolyan, mint a pályafutásom kezdetén. Szívesen és örömmel veszek minden kezdetet. Külön kiemelném jelenlegi csapatomat, hiszen Bátorban most egészen másról szólt a felkészülés és fog is szólni. Valami többet kell, hogy adjak magamból és ezt meg is teszem, mivel itt vagyok itthon úgy igazán.

A legemlékezetesebb gól pályafutásod során: – Ezt nagyon nehéz így most összegezni vagy egyet is kiemelni, hiszen sok olyan gól van, amelyre szívesen emlékszem vissza. Nem tudok élménybeli különbséget tenni, mindegyik ugyanolyan fontos volt számomra. De talán egy, ami hirtelen eszembe jut az 2010-ben a Sport M kupa elődöntőjében a Mándok ellen rúgott gólom, ami szabadrúgásból született. Hatalmas élmény volt, hogy eljutottunk oda.

Amikor a 90. percben, 0–0-s állásnál tizenegyest rúghatsz, ami a bajnoki cím sorsáról dönt: – Ilyenre nem emlékszem, de ha kell csinálok egy ilyet. (Nevetett.)

A kapufáról kifelé pattan a lövésed az utolsó percben, 0–0-s állásnál: – Kérdezzél valami mást, mert nekem az utolsó percben csak befele pattant mindig a labda… Persze, természetesen volt olyan, hogy valóban kipattant, de nem az utolsó percekben,azt a hibát a következő lehetőségemnél mindig megpróbáltam korrigálni, legtöbbször sikerrel.

A pálya melletti kocsma: – Mint sokan tudják, jelenleg és immáron tíz éve üzemeltetem a bátori pálya melletti kocsmát, a Sport Büfét. Pályafutásom kezdetén is törzshelyem volt, elvégre a csapat hol is máshol ha nem a büfében vezette le a meccs okozta bosszúságát és örömét. Nagyon jó kis hajnalokig tartó bulik voltak ott régen, sajnos, ez manapság nem igazán jellemző, de nagyon szeretném, ha ez változna és nem magamért, hanem mert amolyan kis összetartó bulikra meccs után azért szüksége van a csapatnak.

A másik amit megemlítenék: hálás vagyok a nyírbátori önkormányzatának, mert nyáron lehetőséget kaptam, hogy ne csak a büfét üzemeltessem, hanem az egész létesítményt. Egy álmom vált valóra ezzel, hiszen mindenem a futball és az azt körül ölelő környezete.  Ez lett a második otthonom, vagy lehet az első, szívesen végzek minden olyan tevékenységet ami az életem. Én úgy tekintek a munkámra, hogy a hobbim is egyben. Szeretettel és szívesen csinálok mindent, mezeket osztok, füvet nyírok, sepregetek, szerelek… Szóval bármit amit a klubért és a fociért tehetek.

Babonák a meccs előtt: – Fásli. Szerintem nekem az. Minden meccs előtt betekerem a bokámat vele és csak az öltözőben tekerem fel… Addig meg csak bele van dobva a táskámban. Különösebb babonám nincsen, de hogy én járok mindig a legnagyobb, legnehezebb táskával, az is biztos. Ha esetleg ez is babonának számít.

Amikor egy néző végig szapul a meccs közben: – Hát, én olyan ember vagyok, hogy sokan szeretnek és sokan nem. Egyértelműen mindig az ellenfél szurkolótáborától kapom a legtöbb szidalmat. De hát ilyen ez a sport. Ha esetleg meghallom, bizony nem áll meg bennem a szó. Olyankor még a bírókkal is kakaskodom. Aztán begyűjtök érte egy szép sárga lapot. De legtöbbször próbálok nem venni róla tudomást, máskülönben nem a játékra koncentrálnék.

Téli edzőmeccs mínusz öt fokban: – Őszintén szólva nem a legkellemesebb érzés, dermesztő hidegben mondhatni szinte rövidnadrágban és pólóban focizunk, ebben nem hogy mi, még a nézők is beleremegnek. Bár, mi folyamatos mozgásban vagyunk a pályán, de a hideg ellenére nem nagyon szokás  beöltözni, az csak gátolná a mozgást. De én beöltözök, nem is fogok megfagyni! Szeles időben futni sokkal csípősebbnek, fagyosabbnak találom az időt, mint azt a hőmérő higanyszála alapján várnám. Szóval ki az aki szereti? Szerintem nem sokan. Én biztos nem.

Nyári edzőmeccs 35 fokos hőségben: – Hőség. Hát igen. Ha ezerrel  rángatja az ajtót a hőség, ami pedig extrém mód megterheli a szervezet. Ilyenkor, persze hogy nehéz focizni, ami nem kevés izzadással is jár. Melegben edzeni szívás, de azért nem lehetetlen a helyzet.  Ez sem a legideálisabb körülmény, mint a hideg sem, de úgy gondolom, a folyadékpótlásom megfelelő, így rugalmasabban veszem a meleg által kapott akadályokat.

A legkellemetlenebb ellenfél: – Úgy gondolom az a kellemtelen ellenfél, aki mindenáron arra játszik egész meccs során, hogy engem letaroljon, vagy bármilyen sérülést okozzon nekem. Volt egy pár ilyenben részem, hiszen úgy voltak velem: „Jaj, Erdei Zoli játszik?!” Napokkal egy nagyobb mérkőzés előtt ezt zengte mindenki. Én ilyenkor csak mosolyogtam magamban. Tartottak tőlem, de én mindig megpróbáltam felvenni a küzdelmet ellenük. Aki most eszembe jut, az Valerij Cap volt, aki pont egy ilyen habitusú játékos volt például.

Legjobb játékos, akivel ellenfélként találkoztál: – Nagyon sok jó játékos van ebben a szakmában. Aki igazán szívvel lélekkel játszik. Kit is mondjak? Igor Bogdanovics, Török István, de szívesen említem meg Makó Róbertet, aki nem szeretett velem szemben állni a kapuban, de én szerettem őt. Talán jobban menne a felsorolás, ha azokat a játékosokat kellene felsorolni, akikkel nem ellenfélként hanem egy csapatban fociztam és focizok is. Rengeteg élményem van a pályafutásomról, lehetne egy kisebb regényt írni belőle, amiket itt most kiragadtunk, az csak egy töredéke az egésznek.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .