….Akkor még nem ilyen semmilyen tél volt, mint manapság. Ezt mi természetesnek vettük, mert hát, mikor legyen hó, ha nem decemberben – karácsonykor?! A serdült és serdületlen fiatalság, akkor még a nem szobában és – a nem is létező – interneten élte a szórakozás különböző formáit. A falu jórésze az első hó leesésekor a Nagy Imréék kertje alatt lévő „erezgőn” adott bizonyságot szánkózási tudományáról.

Tukacs László és barátai nem álltak le a téli focival azóta sem, még – legutóbb december elején volt erre lehetőség, amikor hólapátolással melegítettek be Fotó: Fábián Gábor

Emlékezetem szerint senki nem törte ki a nyakát, ami a mai illetékes korosztályt elnézve, nem is volt olyan egyszerű. Persze itt is voltak „fokozatok”: a „Nagyugratón” csak bátrabbak siklottak le, máig csodálom, hogy nem tört el soha semmim, és a nyelvemet sem haraptam el.

Nem hívták a mentőt

Legmesszebb Kiss Jenő és a Paládi Laci szánja siklott, persze a többiek sem panaszkodtak. Jana Öcsi segített minden kisebbnek felhúzni a „tőtésre” a szánkóját. Neki egy olyan nagy, „fahordó” szánja volt, hogy nyolcan rá tudtunk kapaszkodni – nem mondom, néha óriásiakat borultunk! Ma ilyen esetekben hívnák a mentőt… De hozzánk nem kellett! Milyen boldogok voltunk! A szánok siklottak a „Kubik” nyárfái között, aztán vágtában vissza, mert a száguldás volt maga az öröm!

Ennél csak egy dolog tetszett jobban, mikor a „Nagykubik” jegén fociztunk! A mai „nagyokosok” mondanák, hogy milyen izomcsoportokat mozgatott ez meg, hogyan kellett kitámasztani, passzolni, vagy éppen becsúszva szerelni. A fenét érdekelte! Győzni akartunk, és kész! Abban az időben még olyan kicsi falucskában, mint Tiszacsécse is nagyszerű focisták voltak! Én Siket Sanyit tartottam a legjobbnak, de Lőrincz Pisti, Móricz Pisti és még néhányan nem sokkal maradtak el mögötte.

„Tatának” több esze volt

De térjünk vissza a jégfocira! A most leírandó esemény idején olyan hatodik vagy hetedik osztályos lehettem. Ádáz csatát vívtunk a Móricz-fiúkkal, akik Bihari Jóskával kiegészülve adták a négyfős csapatot. Engem Czikai Bandi szöktetett a bal szélen, szedtem is a lábam, mert tudtam, ha a „Tata” utolér… Nem ért utol, annál több esze volt, tudta, hogy buzogányos gyékény mellett vékonyabb a jég. Ugrottam egy nagyot, és deréktól feljebb beszakadtam a Nagykubik vizébe. Nagy nehezen kihúztak, becsületükre legyen mondva, ebben a mentési műveletben mindkét csapat részt vett. A „Tata” a legidősebb volt köztünk, nyomban haza is zavart, meg ne fázzak. Vágtatva tettem meg az utat hazáig, de már a kertünk végén zörgött rajtam a mackóalsó.

Megúszott nyaklevesek

Édesanyám gyorsan elmondott néhány Miatyánkot az elmeállapotomat kritizálva és „fotbal” feltalálóját illetően…Aztán beleállított a nagylavorba – akkor még csak hallomásból tudtunk fürdőszobáról – és egy forróvizes fürdővel elejét vette minden nyavalyának. Aztán bedugott a meleg dunna alá, belém töltött majd egy liter forró teát, amit boldogan kortyolgattam, mert megmenekültem az anyai nyaklevesektől, amit megérdemeltem volna. Mire édesapám hazajött, már úgy tettem, mint aki alszik, ő tudta, csalánba nem üt… Mikor „felébredtem”, adott egy pohár házibort… „Mert jobb ez mint a teja, de csak hidegen!”

Rég volt, van tán negyven éve, de lehet, hogy negyvenöt. A szereplők közül már nem sokan élnek: Móricz Jóskát, Móricz Jancsit eltemettük, édesapám már kilenc éve nincs közöttünk, Bihari Jóskáról nem hallottam huszonegynéhány éve. És lassan emlékké válok magam is…

Tukacs László

A lapátolás jobban megy, mint a foci (videó: Fábián Gábor)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .