A megszűnt csapatok, parlagon maradt pályák sorozatunk következő epizódjában a panyolai futballtörténelmet dolgozta fel a szokásos alapossággal állandó vendégtollnokunk, Borbély Balázs.

Kiürült a sok nagy csatát megélt panyolai pálya Fotó: Oroszi István

„Mintha hazamennél…” A falu mottója nagyon is igaz, aki járt már itt, az tudja, hogy így van. Panyola több szempontból is különleges település. Nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy az ország egyik legismertebb faluja. Igazi márkanév. Na, nem biztos, hogy Panyoláról mindenkinek a futball jut eszébe elsőként, talán még második gondolatként sem. Az első gondolat szerintem a vendéglátó ipari egységek felső polcának Elixírje. Talán az Örök Életé is. Te, aki olvasod, élsz, joggal reménykedhetsz abban, hogy talán soha nem fogsz meghalni. Az Elixír segíteni fog, hogy ez a gondolat bizonyossággá váljon. A panyolai focit sajnos, nem mentette meg, pedig egész jól indult…

Ma már elképzelhetetlen ennyi néző

Az alakulás, az igazi hőskorszak a balladai homályba vész, adatközlőim, Siket Miklós, Lakatos Ferenc és Varga Károly egybehangzóan nem emlékeznek az 1960-as évek előtti időkre. Foci biztosan volt már akkor is, csak nem lett megfelelően dokumentálva. Manapság kis túlzással az is említést kap, ha Kovács III. Béla egy egyeneset rúg a labdába, vagy esetleg álló helyzetből tarkón rúgja magát. Modern idők…

A panyolai foci a hatvanas évek közepén a járási első osztály meghatározó csapata volt, az akkori idők tanúi hittel állítják, hogy annak a bajnokságnak a színvonala magasabb volt, mint a jelenlegi „Mennyei Megyeié”. Lehet benne valami, mert mondták ezt már mások is. Egyikük megmérethette magát Katona doktor úr legendás nábrádi „válogatottjában” is, megúszva így Katona segítségével a katonaságot. A Nábrád ellen mindig óriási csatákat vívtak, volt úgy, hogy az aktuális mérkőzés helyszíne a „Pofonok völgye” volt. Olcsvaapáti ellen is előfordult olykor, de a „szomszédvári” rangadók már csak ilyenek szoktak lenni. Az is előfordult, hogy egy-egy ilyen meccset 5-600 néző előtt rendezzenek meg. Ma ezt elképzelni is nehéz, hogy valamikor a „járásiban” ennyi nézőt vonzzon egy futballmeccs.

Nem kellett könyörögni senkinek!

Adatközlőim sorolják azoknak a nevét, akik a panyolai foci egykori meghatározó irányítói voltak, ha valakit kihagytak, akkor is én kérek elnézést: Piros Károly, Varga Bertalan, Simon Balázs, Varga Kálmán, Máté Sándor, Bíró Sándor, Lakatos Bertalan és természetesen Siket Miklós, valamint Lakatos Ferenc. Hol a járási II., hol a járási I. osztály mezőnyében bukkan fel Panyola neve, attól függően, hogy aranylábúak, vagy rongylábúak kergették a bőrkótyát a Szamos mellett. Vagy a Túr mellett. Esetleg a Tisza mellett.

Mindhárom folyó a panyolai határt gazdagítja ugyanis, csoda, hogy nem alakítottak kajak-kenu szakosztályt annak idején. A panyolai foci a 70-es évek végén felfelé ívelő pályára állt, köszönhetően a helyi tejcsarnokos, a boldogult emlékű Simon Balázs szervezőkészségének, valamint a helyi termelőszövetkezet és az akkori tanács támogatásának. A csapatban csak helyiek játszottak, nem kellett könyörögni senkinek, hogy futballcipőt húzzon, sőt!

Az elcsalt osztályozó fájó emléke

A nyolcvanas évek elején aztán osztályozót játszhattak a megyei másodosztályba jutásért, az ellenfél Mándok volt. Hazai pályán zsúfolt ház előtt 1–0-ra diadalmaskodtak a panyolaiak, a visszavágó 3–2-es mándoki sikerrel zárult. A szabályok szerint idegenben rúgott több góllal Panyolának kellett volna osztályt váltania, de beleszólt a politika, arra a mérkőzésre nem vonatkozott az említett szabály, 11-es rúgásokkal döntöttek, ezt viszont a mándokiak rúgták jobban.

Az akkori méltánytalanság, sőt igazságtalanság okozta sebek máig sem gyógyultak be, érzem az adatközlők hangjából. A foci több volt akkor is, mint egy játék. Az osztályozó meccs elcsalásának tényét Simon Laci, alias „Izom” barátom is megerősítette, pedig ő akkor még siheder sem volt. Ő és társai akkoriban még azzal foglalkoztak, hogy a dögkúton talált bikakoponyát hogyan kellene piros-feketére pingálni, majd a csíkos koponyát, mint valami totemet az öltöző falára erősíteni.

Nem divat a görbe láb…

A nyolcvanas évek közepén aztán mégis sikerült a feljutás, megjárták az akkor még egy csoportos, bombaerős megyei II. osztályt, aztán a kilencvenes évek közepéig a városkörzeti bajnokság meghatározó csapatává váltak. A csapat ekkor már nemcsak panyolai fiatalokból állt, néhány egykori gyarmati játékos odaigazolt „levezetni”. Az ősi rivális Olcsvaapáti megerősödése egyben a panyolai foci hanyatlását is jelentette, a csapat kiesett a városkörzeti „kettőbe”, aztán szép lassan elfogyott. Kiürült a sok nagy meccset megélt pálya, mint egy Panyolai Elixíres üveg húsvét másnapján. Kevés a fiatal, a foci elvesztette vonzerejét, nem divat a görbe láb.

A futball azért nem tűnt el teljesen a panyolai pályáról, igaz már csak évente egyszer – nyáron – népesítik be a sporttelepet a Panyola Kupa kispályás csapatai, mosolyt csalva ilyenkor sokak arcára. A harmadik félidőben aztán felcsendül az oly sokat megénekelt, eredetét tekintve talán éppen a legendás osztályozóhoz köthető nóta, amelynek refrénje így szól: „mónár vótam a malomba’, mónár vótam a mándoki malomba’!”. A foci ilyenkor „mintha hazamenne”.

Borbély Balázs

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..