A megszűnt csapatok, parlagon maradt pályák sorozatunk újabb fejezetében a tiszabecsi futballtörténelmet dolgoztuk fel, egy igazán avatott személy, Borbély Balázs segítésével. A korábbi futballista írása megidézi a régi szép időket, a szomorú végzettel.

„Mihelyst becsi, ne higgy neki!” Sok szatmári településen cukkolták ezzel a rigmussal a becsi focistákat, szurkolókat. Aztán Tiszabecsen jobban tette minden vendégdrukker, ha csendben maradt. Már ha jót akart, persze. Parázs hangulatú mérkőzések helyszíne volt a tiszabecsi katlan. Nem feltétlenül nyerni jártak ide a vendégegyüttesek, a hazai csapat itthon mindig kettőzött erővel küzdött a hazai közönség hathatós támogatásával. Nekem hazai játékosként és vendégként is volt szerencsém megtapasztalni ezt a páratlan hangulatot, szerencsére én csak szépre tudok emlékezni Tiszabecs futballcsapatával kapcsolatban.

Nekik nyolc volt

A korai időktől az 1990-es évek közepéig Tiszabecs a honi labdarúgás hatod-, esetleg hetedosztályában vitézkedett, több-kevesebb sikerrel. Az akkori futballpálya mára megszűnt, beépítették. Az új pálya 1997-re készült el és rögtön „be is lett lakva”. A Tiszabecs ekkor már megye kettes csapat volt, az első szezonban a biztos bennmaradást megcélozva. A terv megvalósult, néhány figyelemre méltó eredményt is sikerült elérni. A csapat főleg helyi, vagy helyi kötődésű játékosokból állt, de ez akkoriban még természetes volt. Erősítést jelentett három kárpátaljai spíler, akikre máig szeretettel gondolnak a becsiek. A „tanulóév” után Tiszabecs egyre inkább meghatározó tagjává vált a megyei másodosztály mezőnyének, fokról fokra haladva lassan ki is nőtte azt. Nyolc másodosztályú szezont követően 2004-ben bajnokságot nyertek és osztályt váltottak.

Ahol a Szpari is elvérzett

A lendület olyan nagy volt, hogy rögtön az első megye egyes szezonjukban a dobogó alsó fokáig röpítette a Tisza-partiakat. A megyei első osztály masszív tagjává vált a becsi alakulat, közben a világ is változott lassan. A csapat egyre inkább honi és külhoni légiósokra épült, akik nem „bagóért” léptek pályára hétről-hétre. Úgy tűnt, hogy a hetedik megyei első osztályú szezont sikerül igazán emlékezetessé tenni, mert a vicces/szellemes nyilatkozatairól (is) emlékezetes edzőjük, Szécsi Zoltán vezérletével a bajnokságban is a középmezőny elején álltak, a Magyar Kupában pedig egészen a legjobb harcminkettőig meneteltek, kiverve többek között az akkor a második vonalban szereplő Nyíregyháza Spartacust is. A 300 néző előtt lejátszott meccs meggyőző, 4–1-es becsi diadallal zárult, Szécsi mester vitriolba mártott szavai máig visszacsengenek: „Úgy érzem, a valóságban nincs ekkora különbség a két csapat között.” Aztán az egriek a tizenhat közé jutásért megállították a becsi expresst, így is jöhetett volna az Amatőr Kupa-döntő. Mire erre sor került volna, a becsi alakulat visszalépett a bajnokságtól, a csapat megszűnt.

Földbe szúrt dobütő

Ma már csak emlék, amikor az egész megyében hírhedt, nagy hangú és népes szurkolótábor csendben maradt a becsi pályán. A dobjuk sem szólhatott, ugyanis Juklin barátunk elvette a dobostól a két ütőt, leszúrta eléjük a földbe, egyben nyomatékosan felhívta figyelmüket, hogy amennyiben a meccs végéig ki merik onnan húzni, annak rossz vége lesz. Nem lett, a becsi pálya meg reménykedve várja, hogy egyszer újra pattogjon rajta a labda és megteljen élettel.

Borbély Balázs