A magyar filmművészet remekét, a „Szerencsés Dánielt” ugyan nem Zámbó Daniról formálták meg, a téma is merőben más, mint a futballközeg – ettől még a jelző elsüthető az újfehértói fiatalemberre is.
A huszonkét esztendős védő olyan családban cseperedett fel, amelyben a szülők mellett négy testvérrel osztozott békében, nyugalomban ételen, italon, játékon, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva.
Mindeközben a megyei másodosztályú helyi együttes védője számára jószerivel kitaposott út vezetett a focipályára.
– Mióta járni tudok, gyakorlatilag azóta rúgom a labdát, apa is játszott régen, így szinte természetes volt, hogy futballozni fogok – mesélte Zámbó Dániel, s bár erről nincs érdemi információ, aligha tévedünk azzal a feltételezéssel, a karácsonyi ajándék nem egyszer bőrbogyó (is) lehetett… – Mondhatjuk, két éve vagyok a felnőttkeret tagja, addig ingáztam az ifi és a nagycsapat között, és, persze jó lenne egyszer magasabb osztályban is szerepelni, akár a megye egyben. A legjobb lenne, ezt az Újfehértóval elérni… Tényleg nagyon jól érzem itt magam, „komoly” a társaság, könnyíti a helyzetemet, hogy mindenkit ismerek, ráadásul olyan edzőnk van, mint Piskóti Zsolt, aki szigorú, amikor kell, ugyanakkor kiváló ember és barát.
Zámbó Dánielnek mindenből jutott egy. Mármint nővére, húga, bátyja, illetve öccse alkotja a „brancsot”, akikkel helyet foglalhat a közös asztalnál – karácsonykor is.
– A nővérem kivételével együtt él a család Fehértón, így az összejövetelek csaknem mindig teljes létszámban zajlanak, természetesen az ünnepek során is együtt leszünk. Ilyenkor anyuék sütnek-főznek, beszélgetünk, lesz ajándékozás, úgy, mint máshol. A testvéreimmel minden OK, kisebb összezördülések azért akadnak, de semmi komoly. Ennél rosszabb soha ne legyen!
