Meglehetősen magas oddsot kínálnának a bukik arra, hogy megtippeljük Kovács János életkorát.
Valószínűleg kevesen találnák telibe, hogy a mester december 23-án már a hetvenedik születésnapját ünnepli! Persze, régen műveli a szakmát a korábbi kapus, aki a nyíregyházi futball legendás korszakában pályaedzőként, majd vezetőedzőként ténykedett, majd többek közt a Kisvárda, a Nyírbátor, a Tuzsér, a Baktalórántháza, a Záhony vagy éppen az Ibrány trénere volt – megannyi sikert felmutatva. Dióhéjban ennyi, mert, ha teljes pályafutását körbe írnánk, nos, abból már egy vaskos könyv is kikerekedne.
Isten éltesse, tehát!
– Lekopogom, nem érzem a kort, talán, mert sokat vagyok levegőn, fiatalok között, ami átlendít a nehézségeken – fogalmazott Kovács János, aki való igaz, simán letagadhatna jó néhány évet. – Negyvenhárom esztendeje vagyok edző, ezt évente beszorozhatjuk minimum harminc, de inkább több bajnoki meccsel, így legalább ezerháromszáz alkalommal ültem a kispadon. Mai napig jól esik a pályán eltöltött idő, képes vagyok minden nap megújulni, emellett élvezem a munkámat, ettől többet nem kívánhat az ember. A futball révén számtalan barátot szereztem az idők során az ország minden területéről, szóval köszönöm szépen, megvagyok.
Aligha a véletlen műve, hogy Kovács János munkájára ennyi helyen igény tartottak eddig, miként manapság is. Kevés ember akad, akiről szinte csak jókat mondanak, na ő ebbe a sorba illeszkedik.
– Gyerekkorom óta mindig a sport érdekelt, a kettes gyakorlóba jártam Nyíregyházán általános iskolába, a tanítás után nem hazamentünk, mivel útba esett a stadion, a salakpályán azonnal focizni kezdtünk, lényegében ott nőttem fel. Egyenes út vezetett a labdarúgáshoz, hamar az edzői szakma felé orientálódtam, fiatalon, már a hetvenes évek elején a megyei serdülő és ifjúsági válogatott tagjait palléroztuk szegény, megboldogult Harcsa Zoli bácsival, Tóth Jánossal és Hajdú Józseffel. Rengeteg később nevet szerzett játékossal dolgozhattam együtt, amikor pedig a Szpari 1980-ban először felkerült az NB I-be, kineveztek az ificsapat edzőjének, ahol tíz évet húztam le. Majd 89-ben a felnőttekhez kerültem pályaedzőként, 92-ben, a Haladás elleni felejthetetlen osztályozón én irányítottam a Spartacust, amelynek sikeres megvívásával visszatértünk az élvonalba. Ez mindmáig kitörölhetetlen emlék. A másik pedig, amikor Őze Tibor vezetésével, akinek segítője lehettem, 1998-ban megnyertük az NB II-es bajnokságot, és megint sikerült kiharcolni a feljutást. Persze, sok minden történt utána is, mígnem Kisvárdán kötöttem ki, ahol ugyancsak remekül érzem magam. Nagyszerű garnitúra vesz körül, jelenleg az U14-es csapatot irányítom, előtte az U19-es, illetve a nagycsapat mellett voltam, így aztán, mint régen, most sem unatkozom. És nem is szeretnék elszakadni a futballtól a jövőben sem!
