Egyszer talán Balogh Gyuláról formázzák meg a mintafutballista szobrát.
. Mert akadnak nála nagyobb klasszisok, akik a fülükön táncoltatják a bogyót, de megbízható, kitartóbb labdarúgó kevesebb akad nála a megyében. A december 5-én immár negyvennegyedik születésnapját ünnepelt védőként és középpályásként egyaránt vígan bevethető úriemberről még az is elképzelhető, hogy sohasem kopik ki a pályáról. Egy deka súlyfelesleg nincs rajta, és ki mondja meg, mikor volt a fénykora, amikor még mindig acélos tagja az első osztályú Tarpának.
A nyíregyházi nevelésű játékos anno végig járta szamárlétrát, csak éppen a Szpari nagycsapatában nem adatott meg neki a debütálás. A debreceni „Lokiban” a kispadig jutott, a Demecser második vonalbeli együttesében viszont már harcba dobták, akárcsak a Nyírbátor, Mátészalka, Sényő, Rakamaz négyesfogatban, ahol szintén megtette a magáét. A kilenc esztendőre nyúlt kemecsei kaland során, amikor megye kettőből az NB III-ig jutott az egylet, frontemberként vállalt szerepet, majd a Nagyecsed, Ibrány, Mándok, Vásárosnamény után között ki Tarpán. Ja, és karrierje elején, katonaként (mert akkor még volt ilyen…) a Cegléd színeiben is lenyomott egy szezont az NB III-ban.
– Imádok futballozni, amennyire a munka mellett lehet, a mai napig alárendelek mindent – fogalmazott Balogh Gyula, akinek szájából mindez hihetően hangzik, nem csupán a szokásos lózungnak. – Nem hagyhatom el magam a civil feladataim miatt sem, na és, persze, mert nem szeretném még abbahagyni. Ha most az lenne a kérdés, mégis mikor? Nem tudom meddig folytatom. Szerintem ezen nem is érdemes agyalni, eljön a pillanat magától, amikor nem lesz tovább. Mindenki azt mondja, szerencsés alkatom van, nem tudok elhízni, ami azért annak is köszönhető, hogy az életmódomat is úgy alakítottam, hogy sokáig focizhassak. Én olyan vagyok, ha valamibe belevágok, azt komolyan veszem, ha valamit megígérek, arra törekszem, hogy teljesítsem! Még most is érzem a bizsergést gyomortájékon, ha jön a meccs, ha nem izgulnék, na látja, akkor már nagy baj lenne. Talán az sem véletlen, hogy rendszerint jól választottam: Tarpán is szenzációs a légkör, nagyon jól érzem ott magam, rendkívül korrektek a vezetők, főleg a polgármester úr, Szécsi Szabi, aki gyerekkori barátom, sőt, együtt futballoztunk nagy- és kispályán egyaránt.
Balogh Gyula látott már egyet, s mást hosszúra nyúlt pályafutása során, és megkockáztatható, nem holnap lesz, amikor lekiabálják a zöld gyepről. Holott, mondjuk bő húsz nem egészen így mentek a dolgok, legalábbis nem megye egyes szinten.
– Nem szeretnék különösen belefolyni abba, hogy mi volt régen és mi van ma. Szerencsére mindenhol kulcsembernek számítottam, viszont az is igaz, nyilván nem normális, hogy ennyi évesen még mindig ebbe a sorba tudok tartozni. De azt gondolom, mindent megteszek ezért, aligha az én kritikám, hogy még helyem van a csapatban. A múltban, ilyen idős korban már nem is futballoztak, egyedi kivételek, persze voltak és vannak: sorolhatnám a neveket, Ádámszki, Szatke, Homann, Fekete Gabi, Erdei Zolika és még néhányan, akik olyan alapokkal rendelkeznek, ami párosul a futball szeretetével, hogy máig lehet rájuk építeni. Gondolom nem a mi szégyenünk, hogy ilyen állapotok uralkodnak, ha lenne nálunk jobb, az edzők nem hülyék, nyilván nem minket raknának be…
