A vajai futballegylet a legendák gyűjtőhelyévé avanzsált. Az ötvennyolc évesen is aktív kapus, Papp János mellett a Baktalórántháza korábbi emblematikus figurája, Gdovin János irányítja jelenleg másodosztály Nyírerdő csoportjában érdekelt csapatot, miközben a háttérben a megyei foci nagy öregje, Kun Miklós pallérozza az ifiket.
Miki bá’ hetvenhat évesen sem a tornácon ülve elmélkedik a régi szép időkről, holott lenne miről mesélni, de ez még ráér. Őt egészen más fából faragták, rá sem hederítve az idő múlására ma is a pálya a második otthona. Élet, erő, egészség – mi mást kívánhatnánk neki, mint ezt mind együtt, még nagyon sokáig! Mert ő nem akárki, 1958-től (!) igazolt tagja a Vajának, huszonkilenc esztendősen részleges térdszalag-szakadás kényszerítette visszavonulásra. De csak a játékos karrier szakadt meg. Négy év kihagyás után edzőként állt a csapat élére, amelyhez minden körülmények között hű maradt!
– Amikor betöltöttem a hetvenötöt, leadtam a felnőttcsapatot, most már elég az ifikkel foglalkozni – merengett Kun Miklós. – Szerencsére tökéletesen érzem magam, nincs különösebb problémám, bár meg kellene műteni gerincsérvvel, de húzom-halasztom, inkább elviselem, hogy olykor görcsöl a lábam. De az étvágyam jó, a feleségem pedig türelmes asszony, ráadásul finomat főz, értelmes unokáim vannak, én pedig teszem a dolgom. Amíg az egészségem engedi a pályán a helyem és hát bevallom azt is, szeretek közösségben lenni.
Vagyis, Kun Miklós idestova kereken hatvan esztendeje oszlopa a vajai futballcsaládnak, és szigorú elvek mellett munkálkodik.
– Az elképzelésem szerint ez úgy működik: aki nem tanul, nem dolgozik, ne is jelentkezzen focizni nálam, tekergőkre nincs szükség! Éppen az elfoglaltságok miatt a fiúk nem tudnak rendszeresen edzésre járni, de aki szeret focizni, úgy is megtalálja módját, hogy hétközben mozogjon. Iparkodom, hogy jó kis csapatunk legyen, ha lent kullognának a 10-15. hely környékén, azt egyrészt nehezen viselném, másfelől azt jelentené, valamit nem jól csinálok. Az első négyben-hatban mindig benne vagyunk, a sportszerűségre pedig külön ügyelek. Talán nem véletlen, hogy nyolc, de lehet van az már tíz alkalom is, amikor kiérdemeltük a Fair Play-díjat.
Miki bá’ természetesen külön bejáratú véleménnyel bír a mai futballról, amit nem rejt véka alá. Naná, hisz ő még aktív résztvevője volt a régi szép időknek, amikor bambiért, sörért – a sportág tiszta szeretetéért húztak csukát.
– Az a baj, hogy elanyagiasodott ezen a szinten is a foci. Elfigyelgetem a csapatokat, amelyek közül sokban csak mutatóban szerepel hazai játékos. Nem akarok megbántani senkit, de nagy települések esetében ezt kicsit furcsának tartom. Csodálkoznak, hogy alig van néző, mert a saját pulyáját nem látja szaladgálni a pályán, persze, hogy nem mennek ki az emberek… Itt, Vaján mindig arra törekedtem, hogy helyi fiúkból építsek csapatot, miközben addig nyújtózkodunk, amíg a takaró ér. Ez van, ezt kell szeretni, nincs nekem ezzel semmi gondom.
