Minimum csodabogár, aki kapusnak áll. Meg flúgos is. Legalábbis futballberkekben ez az általános nézet.
Vitkai Elemér le sem moshatná magáról, hogy nem hétköznapi eset – már játékospályafutása is felettébb kalandosra sikeredett. Megesett, hogy a rakamazi cerberusként lenyelte a nyelvét a Kisvárdával vívott NB III-as meccsen, a lelátóról beugró akkori nyíregyházi gyúró, Kántor Csaba szakszerű segítsége mentette meg az életét. És ez csak egy epizód a sok közül, majd visszavonulása után felcsapott játékvezetőnek. Vadregényes történetekből azóta is jó vastag könyvet lehetne írni, Gergelyiugornyán tán még ma is emlegetik, amikor öt tizenegyest ítélt a csapat ellen egy megye kettes bajnokin.
Az pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogy Vitkai Elemér nem veti meg az extrém kihívásokat: fürdőzött a jeges bujtosi tóban, hegycsúcsokat ostromol, no meg bolondul a terep- és akadályfutó versenyekért. Mindezt kereken ötven évesen, az Extreme Trail Hungary SE színeiben műveli.
– Megdöglenék, ha csak heverésznék, semmi nem tud meggátolni, hogy csináljak valamit – közölte nemes egyszerűséggel Vitkai Elemér. – Maga a sport szeretete, a kihívás, a teljesítmény határának feszegetése motivál. Most voltam a terep-akadályfutó világbajnokságon: az első nap délelőtt egy patakban futottunk, a harmadik kilométernél rosszul léptem, elszakadt egy szalag a bokámban, de azért végig nyomtam a 18 kilométeres távot. Utána a gyógytornászok kezelésbe vettek, délután a tíz kilométeres sprint következett, másnap még egy 30 kilométeres szakaszt is letoltam. Ráadásul itt nem csak futunk, közben akadályokat is le kell küzdeni. A korosztályomban mindhárom távon negyedik lettem, így összesítésben is. De nem ülök a fenekemen, hamarosan indulok Izlandra, a huszonnégy órás terepakadály világbajnokságra. Ja, és eseményeket is szervezünk. Az idei évet a Tarcal-Tokaj kör futóversennyel zárjuk, ahová sok játékvezető is jön, focistákat is várunk.
Vitkai Elemér esetében hülye kérdés, meddig még a futballpályán, elvégre láthatóan majd kicsattan az erőtől.
– Vezetek, amíg lehet a megyei első osztályban. Úgy néz ki, az életbe lépő új szabályok lehetővé teszik, hogy folytassam ezen a szinten, mert egyébként már kiöregedtem volna… Olyat soha nem csinálok, amit nem szeretek, az a halálom lenne. Télen kispályás tornákra járok, futsalmeccseket is vezetek. Nem mondom, hogy rossz a megye kettőben vezetni, különösen itt nálunk, Szabolcsban, ahol jó kis mérkőzések vannak, viszont, ha csak ott működhetnék, komolyan elgondolkoznék a folytatáson. Annál is inkább, mivel amúgy is sokat vagyok távol a családtól.
Nem mellesleg, a sporinak alighanem kötélből vannak az idegei, a meleg pillanatokban is százhúsz per nyolcvanas vérnyomással képes felmutatni a piros lapot – akár többet is.
– Ehhez tényleg kell valami gógyiság. Sosem titkoltam, valószínűleg tudják is rólam, szeretem a rizikós derbiket, sőt, azokat imádom. A „simisumi” mérkőzések nem az én világom. Egy serdülő meccset legalább olyan komolyan veszek, mint a felnőttekét, szerintem jól kezelem a necces helyzeteket. Istenigazából egyszer kergettek meg kicsit, az is hamar leült, az illető játékos rájött, hogy nem érdemes balhézni, inkább elnézést kért.
