Nincs tovább. Göncz Bertalan negyvenkilenc évesen végleg befejezte a futballt.
A védőként és középpályásként egyaránt bevethető, elfáradni képtelen férfiú karrierje abszolút teljesnek mondható: nyíregyházi színekben az élvonalban, no meg az NB II-ben játszhatott, tuzséri, demecseri, illetve tiszavasvári kötelékben szintén megmutathatta magát az enbé kettőben. A Kisvárda, Sényő, Rakamaz, Tiszakanyár négyesfogat szerelését viselve pedig az NB III-ban nyomhatta. De a megye egy (Balkány), majd a másodosztály sem maradt ki a szórásból, tavasszal a Nagykállóban „írta” az utolsó fejezetet.
– Nagyon szép emlékeket őrzök és még mindig szeretem természetesen a futballt, de elég volt – erősítette meg Göncz Bertalan, hogy döntése végleges. – Tíz éves koromtól számítottam igazolt játékosnak, viszont nem akarok már megsérülni, másfelől a miliő, ami jelenleg a focit körülveszi nem az én világom. Maradjunk annyiban, vannak nagyon tisztességes emberek ebben a közegben, de akad az ellenkezőjéből is.
Mint fentebb megpendítettük, Göncz Bertalan megjárta a hadak útját, egyáltalán nem elhanyagolható módon, mindenhol jól érezte magát. Nyilván nem véletlenül, rosszat soha nem lehetett hallani róla.
– Kisvárdán kezdtem a pályafutásomat, Péter András bácsi volt az első edzőm, rá nagyon felnéztem. A második edzés után azzal hívott félre: „Maga Berci, le van igazolva, holnap hozzon egy fényképet. Magának nagyon jó bal lába lehet ebben a fociéletben.” Idősebb Eszenyi Dénes, Dimó bánál mutatkozhattam be tizenhét évesen az NB III-as Kisvárdában. Nyíregyháza következett, a Szpari máig a szívem csücske: olyan játékosokkal futballozhattam együtt, mint Drobni Miki, Szatke Zoli, Ács Guszti, Kovács Imi, Molnár Zoli, vagy éppen Lelt Józsi. Mivel kilenc évet húztam le Tiszakanyáron, ez a csapat is nagyon közel áll hozzám, különösen sokat köszönhetek Háda Sándornak és Háda Györgynek. Rakamazon, majd Sényőn pedig Brekk János irányítása mellett töltöttem felejthetetlen időszakot.
– Rengeteget tudnék mesélni, sosem feledem például, hogy amikor a Szparival hírverő meccseket játszottunk, mert akkor még ilyeneket is rendeztek, a Fehérgyarmat melletti faluban az öreg szurkoló bácsik odajöttek hozzánk egy kézfogás erejéig, mi pedig beszélhettünk velük és mindenki boldog volt. Mi azért, mivel tényleg futballistának érezhettük magunkat, ők pedig örültek, hogy láthattak minket, akiket addig csak az újságból ismertek. Hú, de más világ volt… Aztán örök emlék, amikor Nyíregyháza–Tuzsér meccset rendeztek, én akkor már a vendégcsapatban szerepeltem: egy egy lett a vége, ráadásul én adtam a gólpasszt Gergely Pistának, amivel vezettünk. A lefújás után a Szpari B-közép kifeszített egy harminc méteres molinót, amire az volt írva: Göncz Berci, sosem feledünk! Még mai is libabőrös leszek, ha erre gondolok.
Annyi bizonyosnak tetszik, Göncz Bertalan teljesen háttérbe vonul, noha rendelkezik tréneri képesítéssel, nem vállal feladatot, holott éppenséggel lett volna igény a munkájára.
– Nagyon jó edzőkkel dolgozhattam együtt, sokat tanultam tőlük. Megszereztem az UEFA B licencet, lehetnék edző, ahogy például a kanyári az utánpótlásban bele is kóstoltam a szakmába, és azóta is sok felkérésem volt, de maradjunk annyiban, elengedtem ezt a részét is a focinak. Egy barátom cégénél dolgozom, mondhatom, megtaláltam céljaimat a civil életben, és mi tagadás, az sem utolsó szempont, hogy így legalább hódolhatok a szenvedélyemnek, a vadászatnak. Van egy másik jó barátom, Dankó Ferenc, „Dörzsi”, aki az elmúlt tizenkilenc év során megtanította ennek csínját-bínját, vele és az ikertesómmal, Istvánnal együtt járjuk az erdőt. Mindig pozitív beállítottságú embernek tartottam magam, az életem kerek, szép családom, két nagylányom van, boldogan élünk a feleségemmel.
