A Fehérgyarmatra legutóbb nagy csapást mért a Nagyecsed, de legalább jut idő a sebek nyalogatására. A megyei első osztályú futballcsapat elmúlt hét végére rendelt túráját lefújták, mégpedig az Ibrány kupafellépése miatt. A bajnoki szünet apropót kínál egy – nem is kicsit – rendhagyó elmélkedésre a szatmári futballegylet hétköznapi küzdelmeiről.
– Öt éve irányítom a fehérgyarmati csapatot, olyan ez, mint a „Minden héten háború” című film, csak itt a szó szoros értelmében – Siti Ferenc edző. – Behatárolt lehetőségeink miatt, gondolok itt az anyagi, infrastrukturális helyzetre, illetve földrajzi elhelyezkedésünkre, túl sok variációs esélyünk soha nem volt, jelenleg sincs. Amikor elindultunk az úton, próbáltunk egy klubmodellt is felépíteni, erről azt reméltem gördülékenyebb folyamat lesz, de ez nem így történt. A fiatalok mellett tettük le a voksunkat, ehhez nyilván adtam a nevemet, az elképzelés azóta sem változott. Néha azonban úgy érzem magam, mint Kőmíves Kelemen Déva várával… Amikor azt gondolnám, hogy már csak a tető hiányzik, látom, hogy az alap repedezik, és mindig vissza kell lépni. Ez más számára sziszifuszi harcnak tűnhet, de panaszra egyáltalán nincs okom, mert én élvezem ezt a fajta munkát is.
Kétségtelen tény, a keleti végen sem egyszerű futballt „csinálni”. De nincs lehetetlen, csak tehetetlen, Siti Ferenc egyáltalán nem tartozik az utóbbi fajtába.
– A futball június végére statisztikai sportággá változik, a munkát számok nyelvére lehet lefordítani, ez sajnos, a saját pedigrémben sem mutat jól. Az idén megpróbálunk valami maradandót alkotni, itt ne ábrándozzon senki a bajnoki címről, bőven megelégednék, ha a hatodik hely környékén zárnánk. Megérdemelné a város, a szurkolóink visszanyerhetnék hitüket, játékosaink rájönnének, hogy többek annál, mint amit magukról gondolnak. Én pedig elhinném, hogy jobb edző vagyok annál, mint amit az elért eredményeim mutatnak. Mindezt mondom egy olyan mérkőzés után, amelyen hazai pályán a játék minden elemében alulmaradtunk a vendégcsapattal szemben. Lehet, kicsit személyesre sikeredett ez az összegzés, de talán az egész internet kevés lenne ahhoz, hogy mindenről beszéljek. Legyen elég annyi, nézőink remélem, minél hamarabb visszakapják azt a csapatot, amely kompromisszumokat nem kötve, a játékosok egymásért akár meghalva is, háborúzik a pályán! Ha ez így lesz, forgatok egy filmet, Szatmár vére címmel, magam előtt látom az Oscar-díjat!
