Nem kell ahhoz százszoros válogatottnak lenni, hogy valaki élő legendaként koptassa a pálya füvét. Tukacs László – a szatmári régióban – vastagon kiérdemelte eme státust, szimbóluma egy lassan a múlt ködébe vesző korszaknak.
Fotó: Cslilag Péter
Amikor a klubhűség fogalmát még halálosan komolyan vették, sörért és bambiért, vagy még azért sem szántották fel a zöld gyepet a meccseken.
Az ötvenhat éves, állkoppanósan fitt férfiú a Túristvándi megyei harmadosztályú futballcsapatának mindmáig aktív tagja. Olyannyira, hogy két nyári edzőmeccsen beszállt játszani, a harmadikon csak azért nem, mert nem volt bíró – ő vezette a mérkőzést.
Kereken negyven éve igazolt labdarúgó, a Fehérgyarmat, a Tiszakóród, a Milota, a Tiszacsécse (itt manapság már pálya sincs…), valamint a Hermánszeg színeiben rúgott szét jó néhány csukát, 1998 óta pedig csak a túristvándi egyletért dobog a szíve.
– A Túristvándi KSE 1998-ban alakult újjá, öt évig nem volt foci a településen, 99 tavaszán „vonal alatt” játszottunk fél szezont az akkori megye négyben – indított messziről Tukacs László. – Ősszel már élesben szerepeltünk, a harmadik helyet szereztük meg. Később, 2001-ben pedig megnyertük a bajnokságot. Akkor még rang volt a megye háromban is futballozni. Vállaltuk a feljutást, bár az ificsapat megszervezése és üzemeltetése nem volt egyszerű… A harmadosztályban általában a középmezőnyben zártunk. Egyszer, 2014-ben végeztünk a harmadik helyen, az Ifi 2010-ben lett harmadik. Hm… Utána meg is szüntették ebben az osztályban az ifjúsági bajnokságot. A felnőttek a “Legsportszerűbb csapat” címét nyerték el. Ifi szinten adtunk egy gólkirályt, Lakatos Norbertet, a felnőttek Borbély Péter érte el ezt a címet, már 44 évesen, „veteránként”…
És Tukacs László igazán belelendült. Ahogy csak ő tud,
– Kisebb sikerek akadtak azóta is, néha egy-két megye kettest megtréfáltunk kupában… Előfordultak keserves szezonok is, de átvészeltük…Sikerült az öltözőt pályázat útján a mai igényeknek megfelelően átépíteni, pályánknak igazi „falusi miliője” van. Zömmel a túristvándiakra építettünk, illetve azokra, akiknek van ide valamilyen kötődésük. Tavaly hat kezdőemberünk ment el dolgozni a fővárosba, vagy külföldre. Akkor fontolgattuk a visszalépést, majd a környékről összetoroztam azokat, akik még szeretnek focizni. Ha minőségben nem is, de „darabra” megvagyunk mindig…. A „szakmai stábot” Sipos Robival képviseljük. Ő csapatkapitányként, én meg az edzőként. Az ügyes-bajos dolgokat együtt intézzük. Támogatónk a polgármester úr, néha még beszáll focizni is. Sportelnökünk, Vígh Gyula mindenben segíti a csapatot, ami a működési feltételeket illeti. Szertárosunk, Tóth Zolika a feleségével igazán rendben tartja az öltözőt, a pályát. Édesapjától vette át ezt a pozíciót, Jani bácsi 14 éven keresztül, egészen a haláláig volt a gondnokunk. Komár István és Bánki Károly kaszálják az „Arénát”, és a játékosokkal együtt már fel is vázoltam a Túristvándi KSE „bázisát”. Szurkolóitáborunk állandó. Mondhatom, 40-50 néző időjárástól függetlenül is összejön…. Néhány „rangadón” többen is.
Most jön az, amit sokan visszasírnak. Mármint a nagy öregek közül.
– Nálunk mindenki szerelemből focizik, a meccspénz ismeretlen fogalom. A környező településről is vannak játékosaink, szeretettel fogadtuk őket. Minden szezon után van egy közös vacsora, a mérkőzések után kis sör, üdítő. Mezzel, labdával el van látva a gárda. A polgármester úrtól kaptunk egy garnitúrát, és – a feltámadásban bízva – Nagy Elek temetkezési vállalkozótól még egyet.. Köszönjük nekik! Idén is megkezdtük a felkészülést, majd az eredmények megmutatják, hogyan sikerült. Az a gondunk, hogy a hasonló erővel és támogatottsággal rendelkező kistelepülések sorra beadták a kulcsot…. Így hozzánk képest nagy és erős csapatokkal kell zömében mérkőzni. Nem tartjuk fel a kezünket, de nehéz ősz, még nehezebb tavasz jön majd.
Tukacs László megpendített még egy szomorú tényt. Nagy szívfájdalma, hogy sorra tűnnek el a süllyesztőben az egykori rivális együttesek. Na és a végén azért kibukott belőle azon szólás, amit akár le is védethetne. Ha másról nem, erről a „csatakiáltásról” csak ő juthat bárkinek eszébe.
– Megdöbbentő, hogy nagy hagyományú focicsapatok tűntek el a környékről, amelyekkel nem olyan régen nagy csatákat vívtunk. Cégénydányád, Botpalád, Kispalád, Szamosújlak, Kömörő, Fülesd, Panyola, Olcsvaapáti, Kisnamény, Gacsály, Rozsály, Csaholc, Tiszabecs, csak néhány a teljesség igénye nélkül. Erre a napokban hallom, a megye másodosztály oszlopos tagja, a Tiszakóród is megszűnt… Valamit változtatni kellene minden szinten, mert ez nem jó irányba halad. Egyrészt a gyerekek szívesebben nyomogják a billentyűket a gépen, a telefonon, mint fociznának, másrészt már az alacsonyabb osztályokban is megjelent sok helyen a hogy is mondjam, a „profizmus”, ami sokat ront az egészen. Szerintem sok a három csoportos megye kettő is. Hiszen alig lehet 16-16 csapatra feltölteni a létszámot. Elég lenne két megye II-es csoport, alatta két-három megye hármas – ifivel! Aki pedig nem tudna kiállítani ifjúsági csapatot, soroljon a megye négybe. Így szinte nincs kieső… Na, de ez legyen a vezetők gondja, van nekünk éppen elég! Minden Sporttársnak jó és sérülés nélküli szezont kívánok! Hajrá Istvándi! „Csak lűjetek!”
